Ó mennyi sokat fáztam, nyomorogtam,
de nyomorom lassan mesévé lobban.
Megtörettem én a nyomorúságban,
mint a kenyér: vékony szandálban jártam
kemény teleken, majdnem mezítláb,
ma is érzem a fagy viszkető kínját
s a félig sem fűtött hideg szobának
nyirkosságát, mely a csontomig áradt.
S ó a nyarak,mikor zsákot cipeltem
a hátamon köhögve és görnyedten.
S rántott levesek fekete kenyérrel.
Bennem az emlék mennyi sebet tép fel,
sebeket,melyek belém martak mélyen.
E kárhozat reménytelenségében,
éhes bendővel, így,hogy mint a bélyeg
s ütését,hordoztam a szegénységet,
így emeltem a napba lelkemet fel,
ámuló és elbűvölt szerelemmel.
S így váltam egyszerűvé,mint a gyermek,
a madarak nyelvét így értettem meg
s hol prózában, hol elsuhanó versben,
a balzsamos fákkal így beszélgettem
s a friss füvekkel félig kiaszottan
titokzatos szavakat váltottam.
S a suhanó, az izzó, irigy vádak
közt hétköznapom hányszor volt vasárnap.
Így ,szemérmetlen, lángoló nyomorban,
a pőreségemtől megalázottan,
fénylő ember és fénylő költő voltam.
| 
| 