Get Adobe Flash player

A hónap verse

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,

hisz percről-percre temetünk,

Vesztett remény mindenik percünk

és gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

temetkező szolgák vagyunk!

-Dobjuk el a tettető álcát:

ma gyásznap van, ma sírhatunk!


Annyi nyomor, annyi szenny, vétek,

undorít meg e sárgolyón...

Hulló levélt hányszor feledtet

a megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

hogy vigasztaljuk önmagunk-

-Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

 

Áprily Lajos: Októberi séta

1.
Ez itt a hervadás tündér- világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös- erdő bús elégiája
szép,mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásra száll.

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalánál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár,ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

2.

A partot füzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze,holt mezőkig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat, és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.

 

Ölbey Irén : Szeptember

Megérett a hamvas szilva,
mosolyog, mosolyog,
a napból, mint arany kádból,
halavány fény csorog.


Megérett az arany dió,
megérett a barack,
szőlőszagú szél fütyürész,
zörög a lágy haraszt.

Sárgul a szép virágoskert,
sárgulnak már a fák,
zörgő-csörgő, rest avaron
lépeget már a láb.

Búcsúznak a kis madarak,
a gólyák, a fecskék,
korán leszáll az öreg nap
s hűvösek az esték.

Hűvös, fázós a hajnal is
s köd leng a határon.
Megérkezett a szeptember
színezüst batáron.

Ölbey Irén: Nyárutó

A rigók lassan elhallgatnak
a szőlőcsősz a hegyre ballag.

A fák meghajlanak a szélben,
késői lepke száll fehéren.

Rubint s topáz fürt ring a tőkén,
cirógatja arany verőfény.

Ó mennyi öröm, mennyi szépség,
érleli a nap Krisztus vérét.

Ölbey Irén: Vallomás önmagamról

Ó mennyi sokat fáztam, nyomorogtam,
de nyomorom lassan mesévé lobban.
Megtörettem én a nyomorúságban,
mint a kenyér: vékony szandálban jártam
kemény teleken, majdnem mezítláb,
ma is érzem a fagy viszkető kínját
s a félig sem fűtött hideg szobának
nyirkosságát, mely a csontomig áradt.
S ó a nyarak,mikor zsákot cipeltem
a hátamon köhögve és görnyedten.
S rántott levesek fekete kenyérrel.
Bennem az emlék mennyi sebet tép fel,
sebeket,melyek belém martak mélyen.
E kárhozat reménytelenségében,
éhes bendővel, így,hogy mint a bélyeg
s ütését,hordoztam a szegénységet,
így emeltem a napba lelkemet fel,
ámuló és elbűvölt szerelemmel.
S így váltam egyszerűvé,mint a gyermek,
a madarak nyelvét így értettem meg
s hol  prózában, hol elsuhanó versben,
a balzsamos fákkal így beszélgettem
s a friss füvekkel félig kiaszottan
titokzatos szavakat váltottam.
S a suhanó, az izzó, irigy vádak
közt hétköznapom hányszor volt vasárnap.
Így ,szemérmetlen, lángoló nyomorban,
a pőreségemtől megalázottan,
fénylő ember és fénylő költő voltam.
További cikkeink...