Get Adobe Flash player

A hónap verse

ÖLBEY IRÉN: SZERESD ANYÁDAT

Ő volt aki halkan bölcsőd fölé hajolt:
Ő volt,aki néked altatódalt dalolt.
Tündérmesét mesélt halk téli estéken,
Ahogy ott pihegtél csöndben az ölében.
És, hogy boldog legyen játékos kis élted.
Jóságos életét adta volna érted...
Ő volt ki éretted oly sokat fáradt...
Szeresd, nagyon szeresd az édesanyádat!


Ő az aki soha meg nem haragszik rád,
Aki küld a mennybe érted forró imát.
Akárhova dob is sorsod szilaj keze,
Mindenüvé kísér féltő szeretete.
Akármerre jársz is, akármerre bolygol,
Ily nagy szeretettel soha, sem találkozol.
Nehogy szólni találj valaha rá vádat!
Szeresd,nagyon szeresd,az édesanyádat!


Ezt az érted égő, áldott szelíd lelket
Soha meg ne bántsad, féltve melengessed.
Kinek édesanyját elvette az Isten,
Meg nem szerzi többé semmiféle kincsen,
Segítsd könnyíteni ezer apró gondját,
Simogasd meg puhán érted bús homlokát.
Töröld le a könnyeit, ha tépi a bánat.
Szeresd, nagyon szeresd az édesanyádat!

Ölbey Irén: Húsvét

Húsvét gyönyörű ünnep,
lelkünkben öröme lüktet.
A madarak torkából
csattog a fény,a mámor.
Most minden csupa ritmus,
feltámadás s itt jár Krisztus,
feltámadt s itt jár,itt van,
a hétköznapjainkban,
s itt van az ünnepekben.
Kegyelme mérhetetlen.
Hulljon le minden hályog.
s kiáltsam:látom, látom.
Krisztust lássam meg minden 
emberben, aki itt lenn
keresztet hordoz s árva
szívén átvert a dárda.
Így öleli át áldott
szent húsvét a világot,
mint allelujás ének
a beteljesült ígéret...
Húsvét tündöklő ünnep,
emeljük fel a szívünket.

Reményik Sándor: Föld

Alkonybanyúló, fekete szántás,
őstelevény Te, szomorú barázdás,
Ki rejted, őrzöd a jövő életet:
Szenteltessék meg Föld a te neved.

Szenteltessék meg a Te neved Föld.
Akiben minden  új alakot ölt.
Nyugalomba fordul a szív, az árva,
Kalászba a mag, a halott virágba.

Ki felszívod az esőt,harmatot,
S ajándokul a tengernek adod,
Ki kebled sziklabordái alatt
Fakasztasz zúgó,szent folyamokat.

Kinek szívébe vágyón ereget
Az óriásfa örök gyökeret,
Az emberfecskék fészkét aki tartod,
S tűröd,hogy megtiporják tisztes arcod.

Mint anyához a tékozló fiút,
Hozzád hoz vissza  minket minden út,
Szemünk habár a fény tengerét issza,
Lecsukódni csak hozzád kerül vissza.

Ha Ikarosnak szárnya eltörött,
Te adsz neki még álmot,örömöt.
Rögöt,munkálni arccal napkeletnek,
S göröngyöt, amit majd utánad vetnek.

Ölbey Irén: Aranycsengő

Színaranyból ötvöztek engem.
Mint mély sóhaj, mint halk ima,
mint vallomás, oly lágyan rebben
hangom: a csupa muzsika.

Csendítek úrfelmutatásra,
csengetek csengő rímeket
s csilingelem a nagy világba:
szeressetek,szeressetek.

De, jaj,előttem kürt sikongat,
mögöttem lázas, nyugtalan
kalapács kong s harangok bongnak

tűzvészt és árvizet felettem.
S ima-szavam, sóhaj-szavam
elvész a süket végtelenbe.

Ölbey Irén: Kavics

Kavics vagyok s fénylő fájdalom
vad hulláma simára görgetett.
Kavics vagyok s a lángszínű napon
lépések zúzzák porrá szívemet.

Így őrlődöm, őröl a szenvedés,
de így lesz belőlem arany homok.
S elkeveredve piros vérrel és
keserű könnyel, bő kalászt hozok.

További cikkeink...