Get Adobe Flash player

A hónap verse

Ölbey Irén: Adventi hajnal

Zihál a szél s megfagy a sóhaj,

a felhő fenn hajóraj.


Könyörtelen,vad téli éjjel,

az út a messzeségbe vész el.


De lángruhában száll az angyal

s lila sugárral gyúl a hajnal.


Adventi hajnal,zeng és árad

a lélekből a tiszta bánat.


S vágy zokog és zsolozsmázik

s harsog az Isten trónusáig.


Sikolt a könnyes antifóna,

hogy jöjjön a szépséges óra,


harmatozza az Úr az áldott,

a békét és az igazságot.


Táruljon ki a Menny a fénydús

s szülessék meg a drága Jézus.


 

 

Ölbey Irén: Magyarságom

Magyarságom,te szent, te áldott,
te tiszta,fénylő öntudat,
úgy mutatlak fel,mint a zászlót
a vártorony, úgy hordalak,

mint büszke, szép aranyló érmet,
mint nagy és nyugtalan sebet,
örök sebet,mit mindig érzek,
a földön bárhova megyek.

Talán a nyelv vagy te, a nyelvek
közt sajátos,idegen,
a varázsos, a bűvös,melynek
minden mély titkát ismerem,

jelző,ige,főnév,hasonlat.
Vagy tán a hegy, a rónaság
vagy te,hol lusta szelek dongnak.
Talán a füvek és a fák,

a színek forró keveréke,
ha lágy és párás Nap tüzel,
az arcokon az érces béke,
a szülőtáj, az anyatej,

a ház, a kert gyermekkoromban,
vén Bodrogköz,Latorca völgy,
szőke Szabolcs.   S hol sohse voltam:
Erdély, a szűz erdélyi föld.

Vagy együtt a test s éhes lélek
s ez a nyers, kurtanemesi
vér bennem, melyben csodák égnek...
Nem is tudom megértem,

csak lehajolni,le a porba,
lehullni: a véráztatott,
erős,termő földre zokogva
s örülni,hogy magyar vagyok.

Erdélyi József : Néma imák...

Legszebbek a néma imák...
Imádkozik minden virág,
Kék imát mond a kék katáng,
kék virága Kék Miatyánk.

Gyalogutak, dűlők fele
kék katánggal van most tele,
mélyült keréknyomok között
milljó kék Miatyánk köszönt.

-Ki itt jársz, légy jó emberünk
s néma imát mond mivelünk,
tekints némán az égre fel-
egy pillantást megérdemel.

Minden tövön száz kék katáng
mondja némán, hogy "Mi Atyánk",
s hervad hamar és boldogan,
benne mert új élet fogan.

Mert küllőkkel bár töretünk,
kocsikenőcs a kenetünk,
míg az égre felnézhetünk,
örök élet az életünk...

Ölbey Irén: Isten kertje

Ha leszáll a tiszta este
fenn az égbolt Isten kertje.
Száll a pára,száll az illat
fénylő virág minden csillag.
A mennybéli jó angyalkák
öntözgetik locsolgatják.
S azok nyílnak,illatoznak
ezüst ködöt záporoznak.
Világitnak gyémánt fénnyel
Köztük tán az Isten lépdel.
Ő a jóság és Irgalom,
Ő a Béke és Hatalom.
A világot Ő alkotta
s szépségekkel teleszórta.

Ölbey Irén: Tavaszi séta

Jöjj,sétáljunk egyet s szemléljük Istent a tavaszban,
ki borzas bokrok, s fáklyás fák közt jár a kertben halkan,
ott lépeget a pázsiton s virágot gyújtogat,
tulipánt, árvácskát, nárciszt és gyöngyvirágokat.

S ott jár a hegyormokon ibolya fellegekben,
hajnal, dél, alkonyat ragyog,ha mozdulata rebben,
a nap a bérese s szórja szerteszét
a termő élet magvait és kivirul a rét.

A dombokra Isten bársony mentét terít s ha kába,
jókedvű szél dalol, Ő fú arany sípjába.
Őt zengik a folyók, s nézd a tó gyémánt tükör,
oly mozdulatlan s benne az Ő képe tündököl.

Csízek, sármányok s fülemülék forró füttye zeng fel
a madarak hangversenyeznek és Ő a nagy karmester.
A látható s a láthatatlan világegység felett
az Ő oszthatatlan s bonthatatlan Lelke lebeg.
További cikkeink...