Get Adobe Flash player

A hónap verse

Váci Mihály: Ó-év

Elhagyjuk egymást, visszatérünk.

Ez a költészet lényege.

Így élünk már, amíg élünk.

Lélek – többet remélhet-e?

*

Mindenki vall, mindenki gyónna.

Elmondja, amit én rég tudok.

Hallgatom őket – eltitkolva,

hogy mindenben hasonlítok.

*

Vagyok különös gyóntató pap,

ki lát, hallgat, tud, megbocsát,

ki büntetést kire sem róhat,

s nem is mond senkiért imát.

*

Élünk – ebben mennyi tudás van

Minden sors egész biblia.

Jogunk – úgy élni, mint az ember,

s meghalni, mint isten fia.

*

Nevetnem kell – bár sírni kéne.

Mennyi póz, mennyi hiúság.

Jöjj vissza ifjúságom éve,

mindent értő szomorúság.

*

Ez a vers is lehetne hosszabb,

homályosabb és díszesebb.

Végezni kell. – Ó még mit hozhat,

ami elől úgy sietek.

 

Ölbey Irén: Örökség

A szépapáim még nemesek voltak.
Hétszilvafás, úri henyélők. Dzsentrik.
Amijük volt, mindent eltékozoltak.
Rám, bús utódra nem testáltak semmit.

Szegény szívemben szörnyű, szörnyű bűn ég.
-Meggyónom most a hűs alkonyi csöndben-
a tékozlás nagy, mámoros, szent bűnét
koldus unoka, én, én örököltem.

Az őseim kezén elúsztak szerte
a kék határok, erdők, szőlők, telkek.
Szórom tékozlón én is egyre, egyre,
amim van, ezt a mély csodát: a lelket.

Ölbey Irén: Tégla

Hadd mondjak halk verset terólad én ma
Szelíd és megvetett, rőtszinű tégla.

Oly kicsiny vagy,mégis oly hatalmas.
A karcsú dóm mi más mint téglahalmaz?

Mint minden jónak- ég felé tör vágyad,
Belőled épülnek a büszke házak.

Épül belőled sok,sok pompás város
S ha hívnak,mégy kunyhók rongy falához.

Atomjaid közt irgalmasság lüktet,
Fagytól,hidegtől óvod bús testünket.

Lépcső is vagy. Járunk rajtad le és fel.
S tűröd alázatos,halk békességgel.

S ki gondolná,hogy te vetettél ágyat
A művészetnek és a kultúrának.

Én tisztelője tollnak és ecsetnek,
Megvetett tégla téged is szeretlek.

Gyóni Géza: Halkabban…

Halkabban járjon, aki él
S dúdoljon csöndes éneket.
Messzi sírdombok fejinél
Ma ezer gyász-szobor mered.

Ezer menyasszony könnye hull,
S eztán már mindig sír szegény.
Mély sírban álomtalanul
Alszik ezer szép vőlegény.

Lányok, virágot szedjetek,
Díszítsétek a sírokat.
Nem lesz már vőlegényetek,
Ki oly szelíden simogat.

Mind hű volt s pompás férfi mind,
Kikről legendát sző a tél.
Szemük a sírból ránk tekint:
Halkabban járjon, aki él.

 

Ölbey Irén: Szél

A fák között úgy fut, szalad
Mint virgoncvérű kis fiú.
Erős markával a hiú
Rózsák bíbor szirmába kap.

Fütyül, száguld a fürge szél,
Szilaj kedve határtalan.
Amerre jár, a rőt arany
A fákról sírva permetél.

Kapukat dönget s büszke ő.
Ha hull a rozzant háztető
És ha szemedben könny vacog.

Itt-ott bezúz egy ablakot.
…Aztán a fáradt, vad gyerek
Halkan, békén elszendereg.

További cikkeink...