Get Adobe Flash player

A hónap verse

Ölbey Irén: Ami fontos

Egyszerűség és tiszta lélek
s a lét, mely értelmét megérted.

S szivedet akkor átlángolja
a jóság öröme lobogva.

Mert két dolog az ami fontos,
ami megköt, s ami feloldoz:

a napjaid Istenben éljed,
s használj az emberiségnek.

Ölbey Irén: Magyar falu

Magyar falu. A lomha fák
fölött a hold az égre hág,
a szomjúság örök dalát
búgja a néma pusztaság

Kémények füstje imbolyog,
bokrok sötét haja lobog
és tündökölnek a konok
sugárzásban a házsorok.

A nádtetőket szelek tépik,
vak kurjantás hasít az égig,
az én szent,dacos fajtám él itt.

Áldott vérük tüzes és bátor,
súlyos szavukban erő lángol,
hujrázva  jöttek Ázsiából.

Ölbey Irén: Ábécé


Alig harminckét hangod érces,bátor
és puha,mint az omló selyemfátyol.

Te ott lüktetsz az imában s a jajban.
Tudsz átkozni s tudsz megáldani halkan.

Te vagy a hanglépcső,az örök skála.
Te vagy az életünk szent muzsikája.

Ölbey Irén: Adventi hajnal

Zihál a szél s megfagy a sóhaj,

a felhő fenn hajóraj.


Könyörtelen,vad téli éjjel,

az út a messzeségbe vész el.


De lángruhában száll az angyal

s lila sugárral gyúl a hajnal.


Adventi hajnal,zeng és árad

a lélekből a tiszta bánat.


S vágy zokog és zsolozsmázik

s harsog az Isten trónusáig.


Sikolt a könnyes antifóna,

hogy jöjjön a szépséges óra,


harmatozza az Úr az áldott,

a békét és az igazságot.


Táruljon ki a Menny a fénydús

s szülessék meg a drága Jézus.


 

 

Ölbey Irén: Magyarságom

Magyarságom,te szent, te áldott,
te tiszta,fénylő öntudat,
úgy mutatlak fel,mint a zászlót
a vártorony, úgy hordalak,

mint büszke, szép aranyló érmet,
mint nagy és nyugtalan sebet,
örök sebet,mit mindig érzek,
a földön bárhova megyek.

Talán a nyelv vagy te, a nyelvek
közt sajátos,idegen,
a varázsos, a bűvös,melynek
minden mély titkát ismerem,

jelző,ige,főnév,hasonlat.
Vagy tán a hegy, a rónaság
vagy te,hol lusta szelek dongnak.
Talán a füvek és a fák,

a színek forró keveréke,
ha lágy és párás Nap tüzel,
az arcokon az érces béke,
a szülőtáj, az anyatej,

a ház, a kert gyermekkoromban,
vén Bodrogköz,Latorca völgy,
szőke Szabolcs.   S hol sohse voltam:
Erdély, a szűz erdélyi föld.

Vagy együtt a test s éhes lélek
s ez a nyers, kurtanemesi
vér bennem, melyben csodák égnek...
Nem is tudom megértem,

csak lehajolni,le a porba,
lehullni: a véráztatott,
erős,termő földre zokogva
s örülni,hogy magyar vagyok.

További cikkeink...