Get Adobe Flash player

A hónap verse

Gyóni Géza: Halkabban…

Halkabban járjon, aki él
S dúdoljon csöndes éneket.
Messzi sírdombok fejinél
Ma ezer gyász-szobor mered.

Ezer menyasszony könnye hull,
S eztán már mindig sír szegény.
Mély sírban álomtalanul
Alszik ezer szép vőlegény.

Lányok, virágot szedjetek,
Díszítsétek a sírokat.
Nem lesz már vőlegényetek,
Ki oly szelíden simogat.

Mind hű volt s pompás férfi mind,
Kikről legendát sző a tél.
Szemük a sírból ránk tekint:
Halkabban járjon, aki él.

 

Ölbey Irén: Szél

A fák között úgy fut, szalad
Mint virgoncvérű kis fiú.
Erős markával a hiú
Rózsák bíbor szirmába kap.

Fütyül, száguld a fürge szél,
Szilaj kedve határtalan.
Amerre jár, a rőt arany
A fákról sírva permetél.

Kapukat dönget s büszke ő.
Ha hull a rozzant háztető
És ha szemedben könny vacog.

Itt-ott bezúz egy ablakot.
…Aztán a fáradt, vad gyerek
Halkan, békén elszendereg.

Ölbey Irén : Szén

Most már széntömb. Fülledt,fekete, fojtó
tárnából dobta ki a bánya.
Most már széntömb, de - barna őserdőknek
volt régesrég piciny paránya.

Valamikor törzsét orkán döngette,
töve a föld bús borát szívta
és hamuszínű,fátylas éjszakákon
ága fényért könyörgött sírva.

S mert a fa mindig szomjasan dalol,búg,
(az örök szépnek érzi éhét)
s mert a fában ott lüktet fájón, vágyón
a nagy magasság és mélység:

Valamikor nótát nótázott halkan
sok levele,sok mákszem húrja,
töve titkos,kanyargós mélyeken járt
és az orom az eget fúrta.

Most már széntömb.Palás, magányos, árva.
Némasága a holtak csendje.
De ha piros lánggal lobog: őserdők
zúgnak,zokognak hosszan benne.

Ölbey Irén : Megállok itt tűnődve

Egy napon majd a földre
visszalátogatok
s megállok itt tűnődve,
én, messze csillagok
testvére,mintha élnék,
megállok álmatag,
nehéz sóhajjal. Fényét
átszúrja majd a nap
rajtam, mint arany dárda
hegyét. Lágy disztichon
lesz a szelek zúgása
s részeg kortyot iszom
hűs borából. S a fákat
hosszan simogatom.
S mintha a régi bánat,
a régi fájdalom
csapna le rám, a lomha
fényben körüllebeg
s belém markol mardosva
majd az emlékezet:
e tájon,ahol bokrok
karja leng szomjasan,
itt voltam nagyon boldog
s vadul boldogtalan.

Ölbey Irén: Aranycsengő

Színaranyból ötvöztek engem.
Mint mély sóhaj,mint halk ima,
mint vallomás,oly lágyan rebben
hangom: csupa muzsika.

Csendítek úrfelmutatásra,
csengetek csengő rímeket
s csilingelem a nagy világba:
szeressetek, szeressetek.

De, jaj, előttem kürt sikongat,
mögöttem lázas, nyugtalan
kalapács kong s harangok bongnak
tűzvészt és árvizet felettem.
S ima-szavam, sóhaj-szavam
elvész a süket végtelenben.
További cikkeink...