Get Adobe Flash player

A hónap verse

Ölbey Irén: Áprilisi reggel

A táj olyan,

Mint egy csodás japán mese.

Az éjszaka

A szilvafa

Szirmát kitárta boldogan.

Szirmát puhán kitárta mind.

S a virág sok fehér szeme,

Mint habkönnyű, szép csipkefátyol,

A lenge tűzben ringva ring.

A kert s a távol,

Virágban áll.

A szél hűs méla, halk zene.

Olyan a táj,

Mint egy csodás japánmese.

Ölbey Irén: Tavaszi vasárnap délelőtt

Zengő, csodás vasárnap.

Én már mise után

vagyok. Vén, csupasz ágak

integetnek sután

 

tömör, smaragd rügyekkel.

A fű gyönggyel hímes.

A langy tavaszi reggel,

mint dús aranymíves,

 

bearanyozta gazdag

fénnyel a házakat.

A külvárosi roskadt

utca arany szalag,

 

arany folyó:  fehéren

kavargó , áradó,

rest, nyugtalan tüzében

csillogni csuda jó.

 

A fakadó kertekben

ezer madár csivog.

Én értek madárnyelven,

előttem nem titok

 

a bűvös, bölcs madárszó,

mely forrón, részegen

ömlik el a parázsló,

ideges kerteken.

 

Én értek madárnyelven,

de szólni nem szabad,

mit mond a türelmetlen,

vad fütty az ég alatt,

 

mert mindjárt meghalnék én.

S még élni akarok,

élvezni lanyhán, békén

e szép vasárnapot,

 

zokogni egyszer –másszor

s örülni néhanap.

Mert olykor zúg a zápor,

máskor meg süt a nap.

Váci Mihály: Ó-év

Elhagyjuk egymást, visszatérünk.

Ez a költészet lényege.

Így élünk már, amíg élünk.

Lélek – többet remélhet-e?

*

Mindenki vall, mindenki gyónna.

Elmondja, amit én rég tudok.

Hallgatom őket – eltitkolva,

hogy mindenben hasonlítok.

*

Vagyok különös gyóntató pap,

ki lát, hallgat, tud, megbocsát,

ki büntetést kire sem róhat,

s nem is mond senkiért imát.

*

Élünk – ebben mennyi tudás van

Minden sors egész biblia.

Jogunk – úgy élni, mint az ember,

s meghalni, mint isten fia.

*

Nevetnem kell – bár sírni kéne.

Mennyi póz, mennyi hiúság.

Jöjj vissza ifjúságom éve,

mindent értő szomorúság.

*

Ez a vers is lehetne hosszabb,

homályosabb és díszesebb.

Végezni kell. – Ó még mit hozhat,

ami elől úgy sietek.

 

Ölbey Irén: Örökség

A szépapáim még nemesek voltak.
Hétszilvafás, úri henyélők. Dzsentrik.
Amijük volt, mindent eltékozoltak.
Rám, bús utódra nem testáltak semmit.

Szegény szívemben szörnyű, szörnyű bűn ég.
-Meggyónom most a hűs alkonyi csöndben-
a tékozlás nagy, mámoros, szent bűnét
koldus unoka, én, én örököltem.

Az őseim kezén elúsztak szerte
a kék határok, erdők, szőlők, telkek.
Szórom tékozlón én is egyre, egyre,
amim van, ezt a mély csodát: a lelket.

Ölbey Irén: Tégla

Hadd mondjak halk verset terólad én ma
Szelíd és megvetett, rőtszinű tégla.

Oly kicsiny vagy,mégis oly hatalmas.
A karcsú dóm mi más mint téglahalmaz?

Mint minden jónak- ég felé tör vágyad,
Belőled épülnek a büszke házak.

Épül belőled sok,sok pompás város
S ha hívnak,mégy kunyhók rongy falához.

Atomjaid közt irgalmasság lüktet,
Fagytól,hidegtől óvod bús testünket.

Lépcső is vagy. Járunk rajtad le és fel.
S tűröd alázatos,halk békességgel.

S ki gondolná,hogy te vetettél ágyat
A művészetnek és a kultúrának.

Én tisztelője tollnak és ecsetnek,
Megvetett tégla téged is szeretlek.
További cikkeink...