Get Adobe Flash player

A hónap verse

Ölbey Irén: Kőkerítés

Mint ősi, konok, kínai
fal, ólálkodik a falu
tövén.Rendes hézagai
közt széleslevelű lapu

forog az arany levegő
rest párájában álmatag.
Körül kakukkfű s dudva nő.
Fülledt, forró kertek alatt

loholva fut a lomha fal,
mintha a nagy város szilaj
lázálmától féltené

a kis falut.De ha szelek
vihognak, mint -zöld szárny lebeg
a lapu a város felé.

Ölbey Irén: A földre jött

A földre jött az örök szeretet,

Hogy megismerjék Őt az emberek.

 

A földre jött az égi szeretet,

Hogy legyen lelkünk izzóbb, nemesebb!

 

A földre jött az örök szeretet,

Hogy béke töltse be a szíveket...

 

A földre jött az örök szeretet,

Hogy megmentse azt, ami elveszett!

Ölbey Irén: Keserű ima

Kinek adod a sóhajtásomat

S a nótás kedvemet,

Ha mint egy hangyát morzsol szerte most

Hatalmas tenyered?

 

S a sok meg nem írt könnyes dalomat

Uram hová teszed?

Ki álmodja az álmaim tovább,

Ha majd már nem leszek?

 

S hova lesznek-mondd-lelkemből a nagy

Súlyos, bús bánatok.

S helyettem sírni, sírni majd ki fog

Uram, ha meghalok?

 

S belőlem kiknek osztod szét a halk

Pajzán, szép örömöt.

Ha életem kis ifjú sudarát

Most derékon töröd?

 

Ha két szememnek árva mécsese

Többé már nem ragyog,

A még le nem élt éveim sorát

Uram,kinek adod?

Ölbey Irén: Nagyapám

Emlékek markolnak belém,

rád gondolok, holt nagyapám.

S mintha tündéri, enyhe fény

villanna rám,

 

felmerül lágyan renyhe, szűz

magányomban halk mosolyod,

amely, akár a rőzsetűz

ellobogott.

 

Szavadat hallom zengeni

s látom kabátod álmatag,

ahogy szilaj szél lengeti,

mint szárnyakat.

 

Látom eres, gyűrűs kezed

s barna, parázsló szivarod,

belőle kékes, réveteg

füst csavarog.

 

Egyszerű, emberi, meleg

sorsod volt, halott nagyapám,

bolyongtál dús szőlőhegyek

hűs oldalán

 

s aranypárás, mély völgyeken.

S rózsaszínű, tréfás derű

mókázott szádon szüntelen.

Bús, gyenge fű

 

lepi már süppedt sírodat,

te kedves, vidám öreg úr

s befed a köd s az alkonyat.

Jaj, szertehull

 

minden, minden, szép tetteid

elenyésztek. Új emberek

harca dúl a holtak szelíd

pora felett.

 

Terád ugyan ki gondol itt?

Még néhányunk szívében élsz

s ha mi meghalunk, elborít

a feledés.

Ölbey Irén: Diófa

Lángol a nap fényesen,

diófa ring a hegyen.

terebélyes az a fa,

néha felnyög sóhaja.

Áldottak a hajnali

bíbortüzben ágai.

Haj, diófa, diófa,

mennyi sok a diója.

Nem veri azt senki le,

mikor eljön ideje,

leveri az ősz szele,

terítve a föld vele.

A zöld burok kifeslik,

barna rajkó kiesik.

Jaj de finom a dió,

megérdemli, aki jó.

Fenn a csillogó hegyen

teleszedem a zsebem.

További cikkeink...