Magyarságom,te szent, te áldott,
te tiszta,fénylő öntudat,
úgy mutatlak fel,mint a zászlót
a vártorony, úgy hordalak,

mint büszke, szép aranyló érmet,
mint nagy és nyugtalan sebet,
örök sebet,mit mindig érzek,
a földön bárhova megyek.

Talán a nyelv vagy te, a nyelvek
közt sajátos,idegen,
a varázsos, a bűvös,melynek
minden mély titkát ismerem,

jelző,ige,főnév,hasonlat.
Vagy tán a hegy, a rónaság
vagy te,hol lusta szelek dongnak.
Talán a füvek és a fák,

a színek forró keveréke,
ha lágy és párás Nap tüzel,
az arcokon az érces béke,
a szülőtáj, az anyatej,

a ház, a kert gyermekkoromban,
vén Bodrogköz,Latorca völgy,
szőke Szabolcs.   S hol sohse voltam:
Erdély, a szűz erdélyi föld.

Vagy együtt a test s éhes lélek
s ez a nyers, kurtanemesi
vér bennem, melyben csodák égnek...
Nem is tudom megértem,

csak lehajolni,le a porba,
lehullni: a véráztatott,
erős,termő földre zokogva
s örülni,hogy magyar vagyok.

Legszebbek a néma imák...
Imádkozik minden virág,
Kék imát mond a kék katáng,
kék virága Kék Miatyánk.

Gyalogutak, dűlők fele
kék katánggal van most tele,
mélyült keréknyomok között
milljó kék Miatyánk köszönt.

-Ki itt jársz, légy jó emberünk
s néma imát mond mivelünk,
tekints némán az égre fel-
egy pillantást megérdemel.

Minden tövön száz kék katáng
mondja némán, hogy "Mi Atyánk",
s hervad hamar és boldogan,
benne mert új élet fogan.

Mert küllőkkel bár töretünk,
kocsikenőcs a kenetünk,
míg az égre felnézhetünk,
örök élet az életünk...