Magyar falu. A lomha fák
fölött a hold az égre hág,
a szomjúság örök dalát
búgja a néma pusztaság

Kémények füstje imbolyog,
bokrok sötét haja lobog
és tündökölnek a konok
sugárzásban a házsorok.

A nádtetőket szelek tépik,
vak kurjantás hasít az égig,
az én szent,dacos fajtám él itt.

Áldott vérük tüzes és bátor,
súlyos szavukban erő lángol,
hujrázva  jöttek Ázsiából.

Alig harminckét hangod érces,bátor
és puha,mint az omló selyemfátyol.

Te ott lüktetsz az imában s a jajban.
Tudsz átkozni s tudsz megáldani halkan.

Te vagy a hanglépcső,az örök skála.
Te vagy az életünk szent muzsikája.