Get Adobe Flash player

A hónap verse

Ölbey Irén: Örökség

A szépapáim még nemesek voltak.
Hétszilvafás, úri henyélők. Dzsentrik.
Amijük volt, mindent eltékozoltak.
Rám, bús utódra nem testáltak semmit.

Szegény szívemben szörnyű, szörnyű bűn ég.
-Meggyónom most a hűs alkonyi csöndben-
a tékozlás nagy, mámoros, szent bűnét
koldus unoka, én, én örököltem.

Az őseim kezén elúsztak szerte
a kék határok, erdők, szőlők, telkek.
Szórom tékozlón én is egyre, egyre,
amim van, ezt a mély csodát: a lelket.

Ölbey Irén: Tégla

Hadd mondjak halk verset terólad én ma
Szelíd és megvetett, rőtszinű tégla.

Oly kicsiny vagy,mégis oly hatalmas.
A karcsú dóm mi más mint téglahalmaz?

Mint minden jónak- ég felé tör vágyad,
Belőled épülnek a büszke házak.

Épül belőled sok,sok pompás város
S ha hívnak,mégy kunyhók rongy falához.

Atomjaid közt irgalmasság lüktet,
Fagytól,hidegtől óvod bús testünket.

Lépcső is vagy. Járunk rajtad le és fel.
S tűröd alázatos,halk békességgel.

S ki gondolná,hogy te vetettél ágyat
A művészetnek és a kultúrának.

Én tisztelője tollnak és ecsetnek,
Megvetett tégla téged is szeretlek.

Gyóni Géza: Halkabban…

Halkabban járjon, aki él
S dúdoljon csöndes éneket.
Messzi sírdombok fejinél
Ma ezer gyász-szobor mered.

Ezer menyasszony könnye hull,
S eztán már mindig sír szegény.
Mély sírban álomtalanul
Alszik ezer szép vőlegény.

Lányok, virágot szedjetek,
Díszítsétek a sírokat.
Nem lesz már vőlegényetek,
Ki oly szelíden simogat.

Mind hű volt s pompás férfi mind,
Kikről legendát sző a tél.
Szemük a sírból ránk tekint:
Halkabban járjon, aki él.

 

Ölbey Irén: Szél

A fák között úgy fut, szalad
Mint virgoncvérű kis fiú.
Erős markával a hiú
Rózsák bíbor szirmába kap.

Fütyül, száguld a fürge szél,
Szilaj kedve határtalan.
Amerre jár, a rőt arany
A fákról sírva permetél.

Kapukat dönget s büszke ő.
Ha hull a rozzant háztető
És ha szemedben könny vacog.

Itt-ott bezúz egy ablakot.
…Aztán a fáradt, vad gyerek
Halkan, békén elszendereg.

Ölbey Irén : Szén

Most már széntömb. Fülledt,fekete, fojtó
tárnából dobta ki a bánya.
Most már széntömb, de - barna őserdőknek
volt régesrég piciny paránya.

Valamikor törzsét orkán döngette,
töve a föld bús borát szívta
és hamuszínű,fátylas éjszakákon
ága fényért könyörgött sírva.

S mert a fa mindig szomjasan dalol,búg,
(az örök szépnek érzi éhét)
s mert a fában ott lüktet fájón, vágyón
a nagy magasság és mélység:

Valamikor nótát nótázott halkan
sok levele,sok mákszem húrja,
töve titkos,kanyargós mélyeken járt
és az orom az eget fúrta.

Most már széntömb.Palás, magányos, árva.
Némasága a holtak csendje.
De ha piros lánggal lobog: őserdők
zúgnak,zokognak hosszan benne.
További cikkeink...