Ölbey Irén: Tavaszi séta

Jöjj,sétáljunk egyet s szemléljük Istent a tavaszban,
ki borzas bokrok, s fáklyás fák közt jár a kertben halkan,
ott lépeget a pázsiton s virágot gyújtogat,
tulipánt, árvácskát, nárciszt és gyöngyvirágokat.

S ott jár a hegyormokon ibolya fellegekben,
hajnal, dél, alkonyat ragyog,ha mozdulata rebben,
a nap a bérese s szórja szerteszét
a termő élet magvait és kivirul a rét.

A dombokra Isten bársony mentét terít s ha kába,
jókedvű szél dalol, Ő fú arany sípjába.
Őt zengik a folyók, s nézd a tó gyémánt tükör,
oly mozdulatlan s benne az Ő képe tündököl.

Csízek, sármányok s fülemülék forró füttye zeng fel
a madarak hangversenyeznek és Ő a nagy karmester.
A látható s a láthatatlan világegység felett
az Ő oszthatatlan s bonthatatlan Lelke lebeg.