Zengő, csodás vasárnap.

Én már mise után

vagyok. Vén, csupasz ágak

integetnek sután

tömör, smaragd rügyekkel.

A fű gyönggyel hímes.

A langy tavaszi reggel,

mint dús aranymíves,

bearanyozta gazdag

fénnyel a házakat.

A külvárosi roskadt

utca arany szalag,

arany folyó:  fehéren

kavargó , áradó,

rest, nyugtalan tüzében

csillogni csuda jó.

A fakadó kertekben

ezer madár csivog.

Én értek madárnyelven,

előttem nem titok

a bűvös, bölcs madárszó,

mely forrón, részegen

ömlik el a parázsló,

ideges kerteken.

Én értek madárnyelven,

de szólni nem szabad,

mit mond a türelmetlen,

vad fütty az ég alatt,

mert mindjárt meghalnék én.

S még élni akarok,

élvezni lanyhán, békén

e szép vasárnapot,

zokogni egyszer –másszor

s örülni néhanap.

Mert olykor zúg a zápor,

máskor meg süt a nap.

Elhagyjuk egymást, visszatérünk.

Ez a költészet lényege.

Így élünk már, amíg élünk.

Lélek – többet remélhet-e?

*

Mindenki vall, mindenki gyónna.

Elmondja, amit én rég tudok.

Hallgatom őket – eltitkolva,

hogy mindenben hasonlítok.

*

Vagyok különös gyóntató pap,

ki lát, hallgat, tud, megbocsát,

ki büntetést kire sem róhat,

s nem is mond senkiért imát.

*

Élünk – ebben mennyi tudás van

Minden sors egész biblia.

Jogunk – úgy élni, mint az ember,

s meghalni, mint isten fia.

*

Nevetnem kell – bár sírni kéne.

Mennyi póz, mennyi hiúság.

Jöjj vissza ifjúságom éve,

mindent értő szomorúság.

*

Ez a vers is lehetne hosszabb,

homályosabb és díszesebb.

Végezni kell. – Ó még mit hozhat,

ami elől úgy sietek.